Bevezetés Mózes 1 (BMJ)
Mózes első könyvének a címe a görög és a latin fordításban: Genezis (keletkezés, eredet). Mint a kezdetek könyve, kétszeres kezdetről szól: a jelen világéról és Izrael népééről. Mindkettő - a világ is, a nép is - egyaránt Isten életet teremtő kezéből jött létre.
A világot illetően ez abból a nagyszerű „teremtéstörténet"-ből derül ki, amellyel a Biblia első könyve kezdődik (l,l-2,4a). Izrael népét tekintve, ez annak a gyermektelen párnak Ábrahámnak és Sárának a történetéből válik érthetővé, akiket Isten az ő ígérete szerint nagy néppé fog tenni. Annak jeléül, hogy ez a nép létét egyedül Isten teremtő erejének köszönheti, e szülők minden természetes elképzelés és várakozás ellenére csak öregkorukban kapják meg első és egyetlen fiukat. Ez a könyv három fő részre oszlik:
Felosztás:
ATEREMTÉS ÉS AZ ŐSTÖRTÉNET (1-11. RÉSZ)
Bár a Biblia első részében, az Ószövetségben csak egy kis nép történetét mondja el, mégis a világ teremtésével és a minden népet érintő őstörténettel kezdődik.
Ezzel ennek a népnek a története az egész emberiség világtörténelmébe illeszkedik és világossá válik belőle, hogy ami itt történik, annak minden ember számára van jelentősége.
Ez az egyetemes szemlélet nem magától értetődő, s Izraelben is csak fokozatosan alakult ki.
Izrael népének a története az Egyiptomból való szabadulással és a Vörös-tengeren át történt megmeneküléssel kezdődik (2Móz 1-15).
Ennek megfelelően az ő ősi hitvallásuk sem a világot teremtő Istenről, hanem a szabadító Istenről szól, aki megóvta népét az elpusztulástól, és bevitte a „tejjel és mézzel folyó" földre (2Móz 3,8).
Innen tekintve minden egyéb csak előtörténet; előbb az „atyák" igen változatos története, amelyben tükröződik Izrael törzseinek nomád származása, s ezt megelőzően az emberiség őstörténete, amely emberiség tagjaként kezdi felismerni magát Izrael már állami léte korában, mint egy népet a népek között.
Ebből a keletkezési folyamatból értjük meg, hogy itt nem egyszerűen valamilyen ősidőktől fogva megállapodott ismeret hagyományozódik, hanem - a legkülönbözőbb jellegű hagyományok családfák, névjegyzékek, mondások és mondák felvételével - az őskor képe rajzolódik ki előttünk amely a szó szerinti „pontosság" igénye nélkül az Isten és az ember közötti alapvető viszonyból fedi fel az emberiség egész történetének előfeltételét.
Közelebbről nézve az is kiderül, hogy Mózes első könyvének az első tizenegy részében nem egységes őstörténettel van dolgunk, hanem az őstörténetnek mindjárt két jellegzetes előadásával, így minden figyelmes olvasó előtt feltűnik hogy a 2,4b-től kezdve még egyszer, kissé más formában és más sorrendben kapjuk a teremtés leírását, s a továbbiakban is újból és újból találkozunk kettősséggel és ellentmondásokkal (pl. a 4,17-26, ül. 5,1-32-beli, vagy a 10,21-31, ÜL 11,10-26-beli nemzetségtáblázatokban).
Az özönvíz után tett ígéret is kétféleképpen hangzik el (8,20-22, ill. 9,1-17), s bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy az özönvíz bejelentése és lefolyása is eredetileg két önálló elbeszélésnek egyetlen előadássá történt összeolvasztásában áll előttünk.
Az a „szerkesztő", aki ily módon egyetlen érdekfeszítő történetté fogta egybe a két őstörténeti leírást, nyilván nem úgy gondolta, hogy az egyik jobban megfelel a valóságnak mint a másik s arra sem tett kísérletet, hogy mindegyikből a szerinte valószínűbbet válassza ki.
Mindkettőt nyugodtan meghagyta egymás mellett.
Amíg mi úgy gondoljuk hogy valami csakis vagy így, vagy úgy történhetett, ő mindkettőben az egy igazságról szóló bizonyságtételt látja, amellyel szemben nem állítható az igaz vagy nem igaz vagylagossága.
Hogy mi az igazság a teremtést és az embert illetően, azt mi csak megközelítőleg foghatjuk fel, s abból, hogy ez a bizonyságtétel milyen formában hangzik el a Bibliában, világosan kitűnik, hogy Isten nem azt akarta, hogy betű szerint vegyük azt, amit Ő teremtő munkájáról és az emberiséggel tervezett történetéről közölt velünk.
De azt sem mondhatjuk, hogy a kétféle leírásnak egymás kiegészítése lenne a célja.
Ez a kettősség azzal függ össze, hogy mindegyik leírásnak megvan a maga határozott történelmi helye.
Az őstörténetről szóló bizonyságtétel nem egyetemes igazságként adatik elő, hanem a mindenkori kortársakhoz szól, az ő tapasztalataik szintjének felel meg, és az ő sajátos kérdéseikre válaszol.
Ez nem jelenti azt, mintha a bizonyságtételnek a későbbi korok számára már nem lenne jelentősége; de e jelentőség megértéséhez figyelembe kell vennünk azokat a körülményeket, amelyek közt az illető kijelentések elhangzottak.
Különösen áll ez a világképpel kapcsolatos leírásokra, melyek arra szolgálnak, hogy Istenről, mint a világ és az ember Teremtőjéről tegyenek bizonyságot, ezt a bizonyságtételt fejezzék ki.
Nyilvánvaló, hogy e leírások az emberiségnek egy történetileg meghatározott tudásszintjét tükrözik.
Ezért az általános érvényű hitvallást meg kell tudni különböztetni annak a korhoz kötött kifejezési módjától.
Ehhez az szükséges, hogy mindenekelőtt a lehető legvilágosabban értsük meg, hogy mit akar mondani nekünk ez vagy az a bizonyságtétel.
Ehhez pedig segítséget nyújt, egyebek között, az, ha egybevetjük a bibliai környezet (Kánaán, Babilon, Egyiptom) őstörténeti ábrázolásaival, amelyekkel a bibliai elbeszélés sok ponton érintkezik, de amelyektől jellegzetesen különbözik is.
Az őstörténet két leírása közül könnyebben felismerhető a későbbi, az ún. „Papi irat" szerinti, mivel annak egészen sajátos „profilja" van (ld. a Bevezetést Mózes könyveihez).
Az egész őstörténetet itt az ősatyák leszármazási táblázatai foglalják keretbe és tagolják szakaszokra az életadatok monoton felsorolásával (5,1-31; 11,20-26).
A népeknek az özönvíz utáni szétágazódását is egy táblázat mutatja be (10. rész, kivéve belőle a párhuzamos elbeszélésből átvett 8-19. és 24-30. versek betoldását).
Ezekből a táblázatokból emelkedik ki világosan a két elbeszélő egység: a teremtés (I,l-2,4a) és az özönvíz (6,9-9,17, a párhuzamos előadásból vett kisebb betoldásokkal: 7,1-9; 8,6-12; 8,20-22).
Ezeknek az elbeszéléseknek is jegyzékszerű felsorolás a jellegzetes stílusjegye (l.llk; l,21.24k.28k; 6,20; 7,14.21.23; 8,16-19; 9,2.10), s ugyanez figyelhető meg a teremtés leírásának rendszeres tagozódásában és a teremtés műveinek pontos felsorolásában is.
A szerző nemcsak azt akarja megmutatni, hogy a természet a maga teljességében Isten teremtési műve, hanem egyúttal arra a rendre is rá akar mutatni, amelyet Isten visz bele a teremtésbe, mivel e rend nélkül lehetetlen az élet, s ez az elengedhetetlen előfeltétele annak az ítéletnek, hogy „minden igen jó" (1,31).
Ezt a teremtéstörténetet nagy valószínűséggel a babiloni fogság idején írták le, amikor a kitelepítettek e nemzeti katasztrófa után elgondolkodtak hitük alapjairól.
Ebből a leírásból rendíthetetlen hitbeli meggyőződés csendül ki: Ennek a kicsiny, levert népnek az Istene a világ Teremtője és Ura!
A sumér-babiloni teremtésmítoszokban az istenek önkényesen és szenvedélyesen cselekszenek; az embert rabszolgájukul teremtik, hogy szolgálatokat végezzen nekik, és áldozati eledellel lássa el őket.
Ezzel szemben a bibliai elbeszélés a teremtésben az egyetlen szuverén Isten művét látja, aki semmilyen más istent nem tűr meg maga mellett.
A világot „legyen" szavával értelmes rendnek teremti (ld. az 1,2 utáni magyarázatot), és az embert saját partneréül, sőt felelős helyetteséül rendeli (l,27k).
Az özönvízről szóló elbeszélés is az élet megóvásának rendjére céloz (9,1-17, különösen az 5k. v.)
Az őstörténet régebbi változata, amelyet az úgynevezett jahvista szerzőnek tulajdonítanak (ld. a Bevezetést Mózes könyveihez), egy sor elbeszélésből áll, amelyek az ember lényéről, korlátairól és azok bűnös túllépéséről, ezzel szemben viszont Istennek teremtménye iránti töretlen hűségéről szólnak.
Ez gyakran igen naivnak látszó, meseszerű formában jelentkezik, de akárcsak a mese, ez is alapvető igazságokat mond el.
Az embernek és ismerős környezetének a teremtéséről szóló beszámoló itt - a palesztinai paraszt korlátozott látóköréből nézve - csak a paradicsomról és annak elveszítéséről szóló történet bevezetése, amelyből kitűnik az eredeti teremtettség és a jelenlegi világ közötti törés (2-3- r.).
A teremtménynek Teremtője elleni lázadása határozza meg az őstörténet további állomásait is Kain testvérgyilkosságától (4,1-16) az eget ostromló bábeli toronyépítésig (11,1-9).
Nemcsak az őskor egyszeri eseményeiről van itt szó, hanem azokról a kísértésekről is, amelyek állandóan jelentkeznek az emberiség életében.
Csak az özönvíz az igazán egyszeri esemény, s ez központi helyet foglal el az őstörténet eme változatában, amelyről kifejezetten elhangzik az ígéret, hogy többé nem fog megismétlődni.
S ez érvényes akkor is, ha kiváltó oka, az ember romlottsága továbbra is megmarad (8,20-22).
Ez az üzenete ennek az őstörténetnek, amely oly világosan árulja el annak tudatát, hogy az ember jelenti a legnagyobb veszélyt önmaga számára: Isten az ember lázadása ellenére is teremtményei mellett áll, ő szabja meg, meddig mehetnek el (3,22; 6,3; II,6k), de elrontott életüket is ajándékul adja nekik, és szerető Atya-ként fordul feléjük (ennek legjellemzőbb példája a 3,21).
Mivel az elbeszélés a 12. résszel Istennek Izraellel tervezett külön története felé foraz elején ily világos kifejezésre jut Istennek egyetemes, az egész emberiséget átfogó üdvakarata.
-> MÓZES ELSŐ KÖNYVE: