MÓZES ELSŐ KÖNYVE 3
A bűnbeesés
1 A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az ÚRIsten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?
2 Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk,
3 csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok.
4 De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg!
5 Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.
Az ember ősbűne az, hogy olyanná akar lenni, mint az Isten.
Isten határt szabott az embernek, hogy megóvja őt a lehetőségeivel való visszaéléstől (vö. 2,17 és magyarázata).
De az ismeretlen, ami még tilos is, ellenállhatatlan csábító erővel hat.
A kígyó indítja el a folyamatot, a kísértés azonban végeredményben magában az emberben támad.
Közrejátszik benne a kíváncsiság, de a bizalmatlanság és a kétely is: Csakugyan sajnál tőlünk valamit az Isten?
Az a túlzás, amellyel az asszony elhárítja az ajánlatot (a tilalom megtoldása: ne is érintsétek), jelzi a hajlandóságot.
A korai zsidó igemagyarázatokban, s ezért az Újszövetségben is, az ördög képe lett a kígyó (Jn 8,44; Jel 12,9; 20,2).
A bűneset történetének elbeszélője kifejezetten az állatok közé sorolja, s csupán különösen okosnak látja (a ravasz itt pusztán okosat jelent).
Ezzel nyilván azt akarja elérni, hogy az ember a gonosz és emberfeletti hatalmakra való hivatkozással ne próbáljon kibújni felelőssége alól.
6 Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett.
7 Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.
Most mindketten olyanok, mint a becsapott csalók!
Kiestek abból az elrejtettségből, amelyet az Isten parancsa iránti engedelmesség nyújt, s első ízben látják meg mezítelenségüket (vö. 2,25 magyarázata).
E felébredt szégyenérzet ellenére sincs köze a bűnesetnek a szexuális csábításhoz.
Bűnük az, hogy megszegték az isteni parancsot (2,17), hogy olyanok akartak lenni, „mint az Isten" (5. v.).
A szexualitásnak és a nőnek, mint csábítónak a leértékelése nem következtethető ki az lMóz 3-ból.
8 Amikor azonban meghallották az ÚRIsten hangját, amint szellős alkonyatkor jártkelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRIsten elől a kert fái között.
9 De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?
10 Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.
Az Ádám tulajdonképpen nem tulajdonnév, hanem "az ember" jelentésű héber szó (a 2-4. részben ezért szerepel mindig határozott névelővel: há-ádám).
Mivel az első emberbe minden ember beleértendő, ezért jobb, ha ezután is (mint a 2,25-ben) Ádám he-lyett "az ember"-t mondunk.
A héber szövegben első ízben az 5,3-ban olvasható Ádám határozott névelő nélkül, s ott szerepel először tulajdonnévként.
11 Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél?
12 Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.
13 Akkor az ÚRIsten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem.
Isten büntetése
14 Akkor ezt mondta az ÚRIsten a kígyónak:
Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt:
hasadon járj, és port egyél egész életedben!
15 Ellenségeskedést támasztok közted
és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt:
ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.
A kígyóra kimondott átok jelzi, hogy eredetileg négy lábon járó állat volt.
A bibliai elbeszélés itt és a következő büntetésekben a jelenlegi világ negatív jelenségeit őstörténeti eseményekből eredezteti.
Számunkra ebben egy mélyértelmű igazságra utal a kép: Az embernek Istenhez fűződő viszonyában bekövetkezett törés zavart okoz a teremtményekhez és az embertársakhoz fűződő kapcsolatokban is (16. v.).
A15. v. az ember és a kígyó közötti kölcsönös ellenségeskedésről beszél.
Mivel a héberben egyes számban van szó az asszony utódáról, a keresztyén írásmagyarázat már igen korán az első utalást látta ebben a gonosz legyőzésére Éva utóda, Jézus által.
16 Az asszonynak ezt mondta:
Igen megnövelem terhességed fájdalmát,
fájdalommal szülöd gyermeked,
mégis vágyakozol férjed után,
ő pedig uralkodni fog rajtad.
Az asszony büntetése a legelemibb és legsajátosabb mivoltában éri őt, mint anyát és mint a férfi élettársát.
A férfival való egyenértékűségéből (2,23k) a bűn átka miatt a férfinak a nő feletti uralkodása lesz, ami Krisztus által ér majd véget (Gal 3,28; iKor ll.llk; ->nő).
17 Az embernek pedig ezt mondta:
Mivel hallgattál feleséged szavára,
és ettél arról a fáról,
amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél,
legyen a föld átkozott miattad,
fáradsággal élj belőle egész életedben!
18 Tövist és bogáncsot hajt neked,
és a mező növényét eszed.
19 Arcod verejtékével eszed a kenyeret,
míg visszatérsz a földbe,
mert abból vétettél.
Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!
A munka nem átok, hozzátartozik az ember rendeltetéséhez (2,15), de most már ez is a bekövetkezett romlás jegyét hordozza.
A 19. v. megfogalmazása mutatja, hogy a halandóság a teremtés tényének tekintendő, ami eredetileg is az ember sorsa (vö. 2,7 és magyarázata); s ugyanez derül ki a 22. v.-ből is.
Eszerint Isten nem hajtotta végre a 2,17-ben jelzett halálbüntetést (a meg kell halnod ott nem azt jelenti, hogy "halandó leszel").
A Teremtő élettel ajándékozza meg a bűnös embert.
Ez nem következetlenség, vagy gyengeség, hanem kegyelmének bizonyítéka.
De ahogy a Paradicsomon kívül gyötrelmes lesz a munka, úgy válik most a halál is olyan keserű véggé, amely kérdésessé teszi az emberi élet értelmét.
Még az "Édentől keletre" is (4,16) ismeri az Ószövetség a keserűség nélküli halált, amikor valaki az "élettel betelten", a teljessé vált földi lét után távozik (25,8; 35,29; Jób 42,17).
Idővel azonban egyre inkább elhatalmasodik az az érzés, hogy a halál nincs összhangban Isten jó teremtésével (1,31).
A halál betetőzi az életnek azt a megszegényedését, amely a Paradicsomból való kiűzetés után bekövetkezett (14-19. v.).
Ebből következik az az Újszövetségben is meglelhető felfogás, hogy a halál az első ember bűne miatt lépett be a világba (Róm 5,12; 6,23).
20 Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek.
21 Az ÚRIsten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.
Az ember, aki egyenlő akart lenni Istennel (3,5), most korlátai közé szorul, de Isten továbbra is gondviseléssel fordul feléje; Isten maga ruházza fel őt, hogy elviselhesse az élet viszontagságait.
Éva nevében kifejezésre jut, hogy a föld minden károsodása ellenére is még mindig az élet színtere (a név héber formája: chavva, az "élet"-et jelentő héber szóra emlékeztet).
22 Azután ezt mondta az ÚRIsten: íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen,
23 kiűzte az ÚRIsten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett.
24 És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerubokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.
Az ember olyan ismeretre tett szert, amely bizonyos mértékben önállóvá teszi őt Istennel szemben (vö. 2,17 utáni magyarázat).
Isten nem sajnálja tőle az "örökéletet", de jelenlegi állapotában nem tudna helyesen (üdvösen) élni vele. Önmagától kell megvédenie az embert.
A ->kerubok mellé egy további őrt állít, az önálló lényként képzelt villámlást (a villogó lángpallost).
- Az élet fájához az utat majd Krisztus, a "második Ádám" nyitja meg (Jel 2,7; 22,2), aki engedelmeskedik Isten akaratának (Róm 5,12-19). 22. v.:
A miközülünk egy többes száma itt talán - az 1,26-tól eltérően - az angyalokra vonatkozik, akik a "mennyei udvartartás" tagjai (->istenfiak).
=======
• 3,1 Jel 12,9; 20,2
• 3,2-3 lMóz 2,16-17
• 3,6 2Kor 11,3; lTim2,14
• 3,10 1Móz2,25;3,7
• 3,15 Jel 12,4-5.13-14
• 3,16 Ef 5,22
• 3,18 Jer 12,13; Mt 13,7.22
• 3,19 Zsolt 90,10; Préd 12,7; 2Thessz3,10;
• 3,23 lMóz2,9; Jel2,7
