MÓZES ELSŐ KÖNYVE 2 FEJEZET(TEREMTÉS)
A teremtés hetedik napja
2. 1 így készült el a menny és a föld és minden seregük.
2 A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után.
3 Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után.
4 Ez a menny és föld teremtésének a története.
Isten megnyugvása mutatja, hogy a Teremtő munkája elkészült, azaz teljesen lezárult.
Minden előfeltétele adva van annak, hogy a teremtés most már önmagától, azaz a beléje helyezett élet és áldás erejéből állhasson fenn.
De Isten megnyugvása ugyanakkor még valami fontosat ad hozzá a bevégzett teremtéshez: a nyugalom adományát teremtményei számára, amely a heti nyugalom napjában fejeződik ki.
Isten megszenteli a hetedik napot, azaz a sajátjának, a maga számára fenntartott napnak jelenti ki; és megáldja, azaz ennek a napnak a munkaszünet és az istentiszteleti ünneplés által való megszentelődés különleges áldását adja (->szombat).
Az összesen nyolc teremtő aktusnak hat napra való elosztása képletesen arra utal, hogy a nyugalom napjának oka és alapja magában a teremtés rendjében van.
Az első ember az Éden kertjében
Amikor az ÚRisten a földet és a mennyet megalkotta,
5 még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az ÚRisten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje.
6 Akkor pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a, termőföld felszínét.
7 Azután megformálta az ÚRisten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. így lett az ember élőlénnyé.
Az ember és az állat teremtését a 2. rész az 1. résszel szemben önálló, eredetibb módon beszéli el. Az élőlényeket és az élettereket ott a „mennyet és földet" (1,1) magában foglaló rend tagjaiként láttuk, amelyben az egyik nemcsak kiegészíti, hanem előfeltételezi is a másikat. Itt viszont minden az emberre vonatkozik, az emberre, aki egy körülhatárolt világban él, és arra rendeltetett, hogy megművelje a földet. Istennek az ->ÚR neve arra utal, hogy itt már nem az az elbeszélő szól, aki az 1. részben beszélt (vö. a Bevezetést Mózes könyveihez; csak a 2. és 3. részben találkozunk az ÚRisten, szó szerint „Jahve Isten" szókapcsolattal).
A 7. versbeli leírást képes értelemben kell vennünk. Ez világosan kiderül abból, hogy Isten az embert „a föld porából" formálja, teljesen alkalmatlan anyagból, amely az ember mulandóságára emlékeztet (vö. 3,19, ahol ugyanaz a héber szó szerepel!). Félreérthetetlenül hozza tudomásunkra, hogy az ember az életét nem magától, s nem is a természet erőiből kapta, hanem Teremtőjének kölcsönbe adott és vissza is követelhető életleheletétől (Zsolt 104,29). A lehelet a lélegzetet jelenti, mint az élet erejét; a bibliai emberképre nézve ld. ->lélek (a „lélek" egyébként az itt lénynyel, élölénnyel fordított héber szóra használt kifejezés).
6.v.: A Föld átitatása a későbbi vegetációt készíti elő.
8 Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált.
9 Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.
A 8. versbeli Éden egy keleti vidéknek, később magának a kertnek a neve (15. v., vö. 3,23; Ez 28,13). Hébérül az ->Éden hasonló hangzású a „gyönyörűség" jelentésű szóhoz. A tudós fójóra nézve ld. a 17. v. utáni magyarázatot.
10 Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt.
11 Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van.
12 Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő.
13 A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét.
14 A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedikfolyó pedig az Eufrátesz.
Rövid ókori földrajz szakítja meg az elbeszélést.
Az első két folyam nem határozható meg bizonyosan.
Havilá nyilván Arábiában keresendő; Kús = Núbia, ill. Etiópia.
Az értelme: a paradicsomot átszelő életfolyamból ered az a négy fő folyó, amely termékennyé teszi a földet.
A négyes szám a négy égtájnak felel meg, és az egész földkerekséget fejezi ki (vö. Zak 6,1-7).
15 És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.
16 Ezt parancsolta az ÚRisten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz,
17 de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.
Az Éden kertje (vö. a 9. v. utáni magyarázatot) nem a semmittevés földje.
Az embernek van feladata.
Egyúttal azonban parancsot is kap Istentől, amely a teremtményi mivoltából adódó korlátaira emlékezteti.
A jó és rossz tudása a héber embernek elsősorban vagy kizárólag nem az erkölcsi jót, ill. elvetendőt juttatta eszébe.
A jó és rossz átfogó értelemben jelenthet minden pozitívumot vagynegatívumot, tehát „minden"-t (vö. 24,50; 5Móz 1,39; Zof 1,12).
A tudás fájának gyümölcse így az isteni mindentudásban részesítene (vö. 3,22).
Itt azonban valószínűbb, hogy „a hasznos és a káros" tudását (a „jó és rossz" másként a 4Móz 13,19-ben), tehát a korlátozott tudást jelenti, amely az élet nehézségeivel való megbirkózáshoz szükséges.
Az ilyen tudás teszi lehetővé, hogy az ember életét a saját keretei között élje, és ne szakadjon ki az állandó kapcsolatból Teremtőjével, aki irányítja a lépéseit, és megóvja őt attól, hogy túllépje korlátait, s magát meg környezetét is tönkretegye.
Egyértelmű tehát az intelem: az ember élete vagy halála múlik azon, hogy engedelmeskedik-e az isteni vezetésnek vagy nem.
18 Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.
19 Formált tehát az ÚRisten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi.
20 így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált.
Az ember viszonya az állatokhoz annak a kapcsolatnak a háttere, amely egyedül ember és ember között van.
Az állatok is nyújtanak segítséget az embernek, de nem jelentik az emberhez illő segítőtársat.
Amikor az ember megnevezi az állatokat, akkor besorolja őket a maga világába, és máris gyakorolja uralmát felettük (vö. 1,28).
21 Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére.
22 Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez.
23 Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.
24 Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.
Az asszonynak a férfi oldalbordájából történő származása nem a nő alárendeltségét vagy éppen alsóbbrendűségét akarja jelezni; kettejük páratlan összetartozását és eredeti kapcsolatát fejezi ki, azt, hogy egymás számára teremtettek.
Ennek megfelelően a "lesznek egy testté" a teljes, testi-lelki közösséget jelenti.
A csontomból való csont felkiáltás nem a bordájából való vételre vonatkozik, hanem az az asszony megpillantására adott közvetlen visszhang: Végre valaki, aki hozzám hasonló! Az asszonyember - férfiember szójáték (a héber ís-issá megfelelője) a 21k.v.-ben képletesen elbeszélt eseményekhez kapcsolódik.
25 Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.
A mezítelenséget a különböző népek különféleképpen értékelik.
A héberek szemében illetlenség, szégyenvolt (vö. 2Sám 10,4k; Ez 16,7k); ennek felel meg az, hogy a ruházat fejezi ki a társadalmi állás tekintélyét (->ruha).
Itt azonban a mezítelenség természetes állapot, majd csak az embernek Teremtőjétől való elfordulásával lesz szégyellnivaló (vö. 3,7).
2,1 Ézs40,26 • 2,2-3 2Móz 20,11; Zsid 4,4 • 2,7 lMóz3,19; Jób 10,8-9;Ézs2,22; lKor 15,45-47 • 2,9Jel2,7;22,2.14 '2,14DánlO,4 • 2,15Ez28,13 • 2,17 lMóz3,3.11.17; Róm6,23 »2,181^4,10
